Mendula

 Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, túl réten, mezőn, túl valóságon, volt egy hely, egy ország, melyet sziklák zártak el a külvilágtól, folyói akár a friss harmat, fái soha meg nem álló növéssel ágaskodtak az ég felé, nőttek míg gyökérzetük engedte és ki nem dűltek. A Nap is úgy sütött mintha sosem akarna alvásra térni, de a Hold mikor eljött az ideje arrébb lökte és piros arccal ágyába bújt. Így viaskodtak mindig.Ebben az országban, aprócska faluban élt egy kislány, kire nagyon vigyáztak szülei és a körülötte levők, törékeny volt, vékonyka, betegeskedő, de szeretett játszani, főleg az egyik kisfiúval aki az iskola mellett lakott. A fiú, Kay sokszor meglátogatta, és akár egész nap eljátszadoztak: fogócskáztak, fára másztak, télen a közeli dombon szánkóztak, mit sem törődve a kék-zöld foltokkal, amiket szereztek közben. Mendy aranyos, halk szavú kislány volt, szőke fürtökkel, és égszínkék szemekkel, nagyon szeretett játszani Kay-jal. Kay szülei tanárok voltak, igen illedelmes, jól nevelt fiúcska volt. Barna szemébe lógó hajával sokat küszködött, de nem engedte levágatni, zöld kiskutya szemei láttán anyja mindig elérzékenyült és elhárult a fodrászveszély. Kay sokszor elment Mendy-ékhez szeretett abban a kis családi házban lenni, ahol a kislány élt, néha éjszakára is maradt, és még alvás közben sem engedték el egymás kezét.Múltak az évek, Kay iskolába ment és már nem jött olyan sokat mint annak idején, a kislány magát okolta a történtekért, a szobájában mikor nem látta senki néha sírt is. Hiányoztak neki a fiúval töltött percek.Kay egyre cseperedett, sokat tanult, és osztálytársai szavának engedelmeskedve kevesebbet ment már a lányhoz, hiszen az olyan kislányos. „Mit csináltok? Babáztok?”. Kay szégyelte magát, az osztálytársakhoz akart tartozni, így a negyediket is elvégezve a nyarat új barátaival töltötte, nem ment többet Mendyhez.

Szemben Kay-jal, ő kitűnő tanuló volt, de a szülei meg is követelték tőle, sokat olvasott, és az egyik legjobb diák volt az osztályban. A szerzett barátai kiközösítették, és strébernek tartották, okoskodó minden lében kanálnak. Így a fiú bánatában könyvet kapott kezéhez, és azzal vigasztalódott. Érdekelte a háború, a mese, a horror, a mítoszok, legendák, majd egyszer csak könyvtári látogatása során rálelt egy képeskönyvre. Megforgatta, pont kézre esett. Lapozgatta és ámultan nézett szembe olyan lényekkel amiket eddig még sosem látott. Manók, tündérek, koboldok, sárkányok, varázslók, hableányok, farkasemberek… állt a címben. Aztán megnézte a borítót: Mendula. Az vajon mit jelenthet? Fogalmazódott meg benne a kérdés. Még a könyvtárban el kezdte olvasgatni, zárás miatt azonban kitessékelték, út közben szerencsésen elázott a hirtelen jövő esőzés miatt, de a könyvet sikeresen megmentette a kabátja alatt. Nem szólt a szüleinek, hogy mit hozott ki, ők biztosan gyerekesnek vélték volna tettét, ő legalábbis ezt gondolta, miután a barátainak vélt társai kinevették.Következett a ballagás, Kay mindent megtett annak érdekében, hogy ballagás előtt még megszerezze azt a könyvet. A zsebpénzét félretéve jó ajándék lett belőle. Mendy részben muszájból, részben azért mert látni szerette volna Kayt, még mielőtt itt hagyja ezt az iskolát, elment a ballagásra, csinosan kiöltözött, és pillangókkal a gyomrában a fiút várta a termük ajtajában. Kay mióta megismerte a tündék és fantázia világát megnövesztette a haját, mit azelőtt unszolás hatására levágatott. Most ugyanúgy álltak egymással szemben mint kiskorukban, csak pár év eltéréssel. Mendy a kislányból kezdett fiatal lánnyá cseperedni, derékig érő szalmaszőke haját az ünnepre feltűzette, zavarában nem is tudta mit mondjon, majd jókívánságokkal halmozta el a fiút, egymásra mosolyogtak, és várták a ballagás végét. Kay azonban egyből hazasietett, rokonságával nem törődve fogta a könyvét, szüleitől elnézést kérve rohant az ismert házhoz, az ajtóban azonban nem a lányt, hanem anyját találta, illedelmesen bekéredzkedett és sietett fel a megszokott lépcsőkön, benyitva a megszokott szobába. Bent mintha megállt volna az idő, a bútorok és az ágy mind maradtak, a függöny… semmi sem változott csak a látvány. Mendy most ágyán feküdve könnyezett, és csak bámult kifelé az ablakon a templomtorony irányába, ami nem messze van az iskolától, ami pedig Kay-ék házától, azon töprengett, hogy a fiú most biztosan jól érzi magát rokonaival, de ő hosszú ideig nem fogja látni. Detektívet játszva kiderítette, hol is tanul tovább, és mindent megtesz majd annak érdekében, hogy ismét láthassa, mert a történtek ellenére sem tudta utálni, sőt akkor érezte rosszul magát ha Kay éppen egyik nap nem mosolygott rá, vagy nem kacsintott. Mit sem sejtett, hogy most ott áll a háta mögött.